Küldetésünk

 

„… Régi igazság, hogy a magyar embert higgadt nyugodtságából csak az önérdek rázza fel. Kongathatják a vészharangot, legfeljebb utcára szalad megnézni a szomszéd égését. Lophatják a szomszéd jószágát, termését, ahelyett, hogy strázsába állana a kárvallott mellé, nyugodtan mondogatja: »attól viszik, akinek van.« Csak akkor izgul, ha saját háza ég.”

E sorokat P. Zadravecz István ferences szerzetes, későbbi tábori püspök írta 1919-ben, a magyar történelem viharos időszakában. Valóban ilyenek vagyunk mi, magyarok? Vajon számontartjuk-e közel és távol élő honfitársainkat? Vajon hozzánk tartozónak érezzük-e őket?

Egyesületünket Zalaegerszeg mellett, Pethőhenyén alapítottuk 2010-ben. Testvérszervezetünk a Szamosújvári TÉKA Alapítvány, amely többek között a Mezőségi Szórvány Kulturális Központot és a Mezőségi Szórvány Iskolaközpontot működteti. Kettős szándék vezérel bennünket, amikor az erdélyi Mezőséget bemutató kulturális programokat szervezzük. Egyrészt szeretnénk arra ösztönözni honfitársainkat, hogy az önérdek csábításából szabadulva igyekezzenek támogatni az ügyet melyet egyesületünk felvállalt. „Célunk a határon túl élő magyarság önazonosság-tudata megőrzésének és nemzeti kultúrája ápolásának támogatása... hozzájárulni az erdélyi Mezőség kulturális fejlődéséhez, hagyományainak felkutatásához, felélesztéséhez és továbbviteléhez.” (Tarsoly-EME Alapszabály) Ugyanakkor szeretnénk rávilágítani arra a sokrétű és sokszínű kapcsolatrendszerre, amely a nemzet különböző részei, tehát például a mezőségi és a zalai magyarság között fennáll, és amely által ezek kölcsönösen támogatják, gazdagítják egymást. Szeretnénk megerősödni és másokat is megerősíteni abban az érzésben, hogy összetartozunk, hogy készek vagyunk tenni egymásért is, nem csak magunkért.

 

Miért fontos számunkra az erdélyi Mezőség?

 

Szórványba szakadt nemzetrész a Kárpát-medencében

A magyarság, a magyar nemzet és a magyar kultúra hazája legalább egy évezred óta a Kárpát-medence. Annyira idegyökereztünk, hogy aligha akad honfitársunk, aki el tudná képzelni a magyar hazát a föld bármely más pontján. Ugyanakkor nagyon sok gyökerünk kiszakadt már az utóbbi századok során, ezért az egész nemzet számára rendkívül fontos a még megmaradt, idegyökerezett nemzetrészek, magyar tudatú közösségek megtartása. Nemzeti azonosságtudatuk megőrzését illetően különösen nagy nehézségekkel szembesülnek a szórványban, tehát nemcsak az anyaországtól, de még a határon túli tömbmagyarságtól (pl. a székelység) is elkülönülve, szülőfalujukban vagy szülővárosukban, őseik földjén is kisebbségben élő magyarok. Így élnek honfitársaink az erdélyi Mezőség területének zömén, amely a Dézs-Beszterce-Marosvásárhely-Torda által határolt négyszögben található.

Hagyomány és identitás multikulturális dimenzióban

Az a sokszínű multikulturalitás, amely a mezőségi magyarok, románok, cigányok (és szászok) mindennapjait ma is meghatározza, nem is olyan rég még Kárpát-medence szerte sokkal jellemzőbb volt. A Kárpát-medence nem csupán a magyar etnikum otthona, az évszázadok során kulturális értelemben rokonainkká lettek az itt élő más népek. Rengeteg kulturális értéket ötvöztünk és hoztunk létre együtt vagy egymás által inspirálva, miközben többé-kevésbé lehetőség volt az identitás megőrzésére vagy újraélesztésére is. És vérségi értelemben is rokonokká lettünk, ki-ki fellelheti ősei között a különböző etnikumok képviselőit. A Kárpát-medence, és egyúttal a Kárpát-medencét hazájának tekintő, önmagát befogadó nemzetként definiáló magyarság kultúrájához, hagyományához hozzátartozik az a sajátos multikulturális jelleg, amelynek hangulatában jó volt – és ma is jó – magyarnak lenni. Egyáltalán, így van értelme magyarnak lenni.
Az egyházi és uralkodói tekintély leépülésével, a tizenkilencedik-huszadik századi traumák közepette az addig magától értetődő multikulturális dimenzióban megélt magyar identitás szinte teljesen kiszorult a (köz)tudatból. A deszakralizálódó és így középpontját vesztett társadalomban rendkívül felerősödött az egymást, más etnikumokat, egyáltalán a „másságot” illető negatív megkülönböztetés és az egymás fölé kapaszkodás igyekezete, amely a kisebbségi komplexus szülötte. Több mint két évszázad telt el annak jegyében, hogy a magyar nyelvi és etnikai alapon elgondolt homogén kultúrnemzet végre kibontakozik, közben a magyarság kiszorult a Kárpát-medence nagy részéről, többször önmagára támadt és ön-tömeggyilkosságokat hajtott végre, lélekszámban és lélekben egyre fogyatkozik. Hajlamosak vagyunk a balsors-tépett nemzetet ért szerencsétlenségeken bánkódni és határainkon belül vagy kívül bűnbakokat keresni, de a felnövekvő nemzedékek már nem is érdeklődnek az okok-okozatok, őseik történelme iránt. Az egykori dicső múlt mítosza és a távoli jövőbe vetett hit nyilvánvalóan kevés ahhoz, hogy tartalommal töltse meg és energetizálja a magyar nemzettudatot, és a nemzet szétzilálódik. Magyarnak lenni ma az anyaországi társadalomban alig jelent valamit, nemzeti ünnepeink, hagyományos rítusaink kiüresedtek, honfitársaink többsége a nemzeti ünnepnapokon kizárólag kikapcsolódásra kapható, egyébként pesszimista, és sokan elvágyódnak hazájukból. A csoda, ami mégis itt maraszt vagy visszahoz: a hagyomány.
A hagyomány a család és a nemzet talán legfontosabb pillére, amelyre érdekes, de hasznavehetetlen régi kacatként tekint az a társadalom, amelynek tagjai elfelejtették, honnan származnak. Ideje volna végre, hogy ki-ki megemlékezzen őseiről, megismerje, hogy azok mely népcsoportokhoz tartoztak, megismerje ezen népcsoportok történetét, kultúráját, hagyományait, és felkutassa önmagában a gyökereket, amelyekkel ezekhez kötődik. Ideje, hogy számba vegyük őseink között a Kárpát-medence különböző etnikumait, ezzel együtt éljük meg identitásunkat és e háttérrel együtt értelmezzük magyarságunkat, egymáshoz és a környező nemezetekhez való viszonyunkat! A döntő nem is csak az értelmezés, még inkább az érzés. Feldolgozatlan tragédiák, megoldatlan konfliktusok és az ezekből máig ható félelem és szorongás szegélyezik azt az utat, amelyet a nemzet az elmúlt századokban bejárt. A félelem és szorongás nagyban gátolja a származási identitás helyreállítását. Az egyéni származástörténetet burkoló közöny feledésbe torkollik és elszakít a realitástól, kollektív üldözési mániához és történelmi fantazmagóriák eluralkodásához vezet.
A multikulturális dimenzióban szemlélt értékek felmutatása – például a néprajzi ihletettségű és hagyományőrző mozgalmak, mint a táncház-mozgalom keretében – Kárpát-medence szerte segíthet oldani a feldolgozatlan konfliktusokkal terhelt közös múlttal kapcsolatos komplexusokat, görcsöket és közönyt. Ugyanakkor e dimenzióban válnak a magyarság értékei igazán karakteressé, jellegzetessé és szívvel-lélekkel átélhetővé, és ennek az erdélyi Mezőség látványos példáját nyújtja. Nagyon szemléletes, ahogyan a mezőségi magyarok az együttélésben folyamatosan arra törekedtek, hogy magukat más etnikumoktól megkülönböztessék és magyarságukat büszkén vállalhassák. Magyarnak lenni, megmaradni úgy, ahogyan ez jó érzés! Jóérzésű magyar, mert a megkülönböztetés mellett az együttélésben ott van a másik vállalása is, a versengésben ott van a másik elismerése, a tolerancia is. Nagyon tanulságos, hogy ez a multikulturális környezetben, együttélésben zajló állandó identitás-megerősítés mennyire hozzájárult megmaradásukhoz. A történelem viharjai újra és újra kiirtották őseiket a területről, a szó szoros értelmében, és ők néhány megmaradt magból újra szárba szöktek. A Mezőségen magyarok, románok, cigányok és szászok sok évszázados együttélésében különlegesen letisztult, mély érzéseket tükröző népdalok, táncok, szellemi és tárgyi alkotások keletkeztek, nem véletlenül olyan népszerűek ezek a népi kultúra művelői, élvezői körében. Ezen értékek megőrzése rendkívül fontos, különös tekintettel arra, hogy a Mezőségen még korunkban is tapasztalható a megtermékenyítő multikulturális hangulat.

Közös kincsünk: a néphagyomány

A falusi, népi kultúra és hagyomány jelentőségét az egész jelenkori magyarság gyökereinek ápolása tekintetében nem lehet eléggé hangsúlyozni. Ez a mi egyik legfontosabb nemzeti kincsünk. Ezen kívül alig van egyebünk, amit közösnek érezhetünk. Polgári hagyomány híján, hiszen a késői polgárosodás és a huszadik századi zűrzavar következtében nem volt lehetőség karakterisztikus magyar polgári hagyomány kiformálódására. Közösen átélhető őstörténet híján, hiszen az ősmagyar mítosz, amely a múlt század elején a magyarságot még lelkesítette, a nemzet kárpát-medencei végső térvesztése és az e közben elszenvedett traumák folyamán az impotens és kárhozott magyar arisztokráciával és nemességgel együtt – akik e mítoszt felelőtlenül kihasználták – kompromittálódott. Ugyanakkor a zaklatott huszadik század szétzilálta a merev társadalmi rétegzettséget is, ma a nemzet szinte minden tagja rendelkezik „falusi” ősökkel, s ezáltal közvetlenül kötődik a néphagyományhoz. Több generációváltás is történt már miközben a feltörekvő milliók a volt urak utódai közé keveredtek, lassan lehetővé válik, hogy a néphagyomány lekicsinylését és szégyellését végre felváltsa annak valódi megbecsülése. A néphagyomány életben tartása, aktualizálása, átélhetőségének mindenkori újrateremtése kritikus tényező a nemzet kárpát-medencei fennmaradása szempontjából. Ezért is különösen fontos a rendkívül értékes mezőségi népi kultúra helyben való megőrzése. A mai kor térségünkben nem kedvez a hagyományban gyökerező és hagyományt éltető kultúrának, az az érzésünk, hogy egy széthulló vagy születésben vajúdó civilizáció korszakát éljük. Alapvető értékek váltak érdektelenné. Ebben a korban a szórvány nemzetrészek fennmaradása, túlélése különösen problematikus, hiszen az eluralkodó fogyasztói létforma legkényelmesebben globálisan, a többségi társadalom nyelvén és keretében gyakorolható. A mezőségi falvak elnéptelenednek, a városba költöző lakosság gyakran nemzeti identitását is az elhagyott faluban hagyja, és oda jár vissza időnként azt meglátogatni, amíg utódai végképp elfeledik és elrománosodnak.

Mezőség és Zala

Zala hasonlít a Mezőségre, rokon tájak, aki a Mezőségről Zalába látogat, otthon érzi itt magát. Igaz ugyan, hogy dombjaink nem olyan magasak és szélesek, mint a Mezőségen, ugyanakkor változatosabbak és erdeinknek, a nedvesebb időjárásnak köszönhetően zöldebbek, üdébbek. Egyébiránt hasonlóan álmos, nyugodt, oldott vidék mindkettő, „oldottság a tájban, az emberben, a dolgokban, a közösségben, a beszédben, a mozgásban... sehol semmi túlzás, izzasztó erőkifejtés… De az oldottság bája fáradtsággal és unalommal vegyül. Hihetetlen, milyen kevés itt a lélek, a harmóniabontó, és erjesztő és nyugtalan és megfoghatatlan… Az akarat megfeszülése hiányzik, mintha minden csak érzékelés lenne...” Néhány évtizeddel ezelőtt még mindkét vidék járhatatlan, sáros útjairól, a szegénységről és az erre jellemző falusi portákról volt Kárpát-medence szerte híres, és a polgárosodásban való elmaradottságról. A táj és a települések sokat változtak a modernizáció óta, különösen a nyugati végeken, Zalában de a hangulat és az itt élő emberek mentalitása annál kevesebbet.
A Mezőség ugyanakkor nagyban különbözik Zalától abban, hogy a többségi román társadalom gyűrűjében élő mezőségi magyar értelmiség fenyegetettsége miatt újra és újra kénytelen összeszedni magát. Energikusabb és összetartóbb. A szomszédos, tömbben élő, büszke és határozott székelységből is rendre jönnek impulzusok. Magyarnak lenni ott azt jelenti, hogy magyarnak megmaradni és közösségem tagjait is magyarnak megőrizni, és ezért sokat tesznek. Ugyanakkor az évszázados együttélés következtében nemcsak tartanak a románoktól, de megszokták és kedvelik is őket, baráti és rokoni szálak kötik őket össze velük. És összeköti őket az a már említett közös multikulturális háttér, amelyre joggal lehetnének büszkék Kárpát-medence szerte, és amely például Zalában nem jellemző, talán csak a délnyugati határvidéken. Mindennek nagyon jelentős következménye van a mezőségi magyarokkal való kapcsolatunkra: ez azt jelenti, hogy a velük való kapcsolat által mi is gyarapodhatunk. Mintát kaphatunk abból, hogyan lehet a velünk egy élettérben élők másságát nemcsak tolerálni, hanem a multikulturalitásból kibontakozni és jövőt kovácsolni. Mintát kaphatunk abból is, hogy milyen nagy eredménye lehet az áldozatos közösségszervező munkának, amelyet a szamosújvári TÉKA Alapítványban és a válaszúti Kallós Alapítványban tevékenykedő értelmiség végez. Mintát kaphatunk abból is, hogy hogyan kell ezt csinálni. Nem egyszerűen csak arról van szó, hogy a közösségben zajló kulturális tevékenység által megtapasztalhatjuk: jó együtt lenni és jó együtt magyarnak lenni, méghozzá itt, az őseink földjén, ahol élünk. Igaz, ez önmagában is nagyon nagy dolog. Azonban a magyarországi társadalom ebben a fuvolázó békekorban mintha megfeledkezne arról a rendkívül komoly fenyegetettségről, amely egyébként az elmúlt évezredben ebben a térségben végig jelen volt , és amelyet illetően a felelőtlen és hedonista hozzáállás – illetve hozzá nem állás – nagyban hozzájárult ahhoz, hogy újra és újra végzetes következmények lettek, mint például Mohács vagy Trianon. Pedig a jövőt illetően a statisztikák és a prognózis egyértelműen rendkívül aggasztóak. A fogyasztói társadalom mindennapi olcsó élvezetei és az információ-technológia segítségével működő öngerjesztő globális manipuláció rendkívül gazdag táptalajt nyújtanak e felelőtlen és hedonista magatartás terjedéséhez. Így az ember elmagányosodik, a közösségek esetlegesek, gyengék és felszínesek, és a magyar társadalomra éppoly kevéssé jellemző a szolidaritás, mint ahogyan azt már a múlt század folyamán is megtapasztalta és érzékletesen megírta a mezőségi származású Wass Albert.
Szeretnénk minden eszközt megragadni, hogy honfitársainkat egymás iránti szolidaritásra buzdítsuk. A nemzeti érzés nemes dolog, összetartozásunk záloga. Egyesületünk olyan tevékenységet folytat, amelyek ezt a célt szolgálják:
A határon túli, különösen ez erdélyi, mezőségi magyarság ügyét igyekszünk minden fórumon képviselni.

Programokat szervezünk, amelyek alkalmasak arra, hogy erősítsék a kapcsolatot a Kárpát-medence magyar közösségei, különösen az erdélyi-mezőségi és a zalai közösségek között. Igyekszünk érzékletesen és érzéseket megmozdító módon bemutatni az erdélyi Mezőség kulturális értékeit és a nehézségeket is, amelyekkel az ott élők küzdenek. Közös programokat bonyolítunk a TÉKA Alapítvánnyal, beleértve az Alapítvány magyarországi pályázatait is.

Vállalt, bennünket is éltető feladatunk a Kárpát-medence néphagyományának bemutatása és aktualizálása.

Az aktualizálás kulcskérdés, mert a néphagyományt a hagyományőrző tevékenység megőrizte az utókor számára, de ez népszerűvé csak mind szórakoztató műfaj vált, egyébként átélhetősége problematikus. Ugyanakkor szeretnénk ellensúlyozni azt a jelenséget is, hogy a magyar néphagyomány ápolása az utóbbi évtizedekben jórészt egyfajta kirakat-tevékenységgé, művészetté vált, a néptánctól a tárgyi népművészetig színpadi, televíziós- és verseny kategória lett, ami, bármilyen esztétikai értéket képvisel is, mégis idegen eredeti természetétől. Ezek a tevékenységek nagyban hozzájárultak és hozzájárulnak a néphagyomány dokumentálásához, fennmaradásához és népszerűsítéséhez, ugyanakkor a társadalmat alkotókra és közönségre, aktív és passzív csoportokra bontják, ahol az utóbbiak vannak túlnyomó többségben. E szempontból a magas színvonalú művészi alkotások hangsúlyozása kontraproduktív, mert a szemlélők többségét elriasztja magától a tevékenységtől. Példaképek vannak, de csak kevesen merik követni őket. A hagyomány megőrződik, de át csak korlátozottan és csonkán örökítődik. A hagyomány rendeltetése elsősorban nem a tehetségek kibontakoztatása, hanem a közösség éltetése, közösség pedig ott van, ahol a hagyományba mindenki aktívan bevonódhat. Ezért népi hagyományos értékeket közvetítő interaktív bábelőadásaink, zenés-táncos alkalmaink során az az elsődleges célunk, hogy a résztvevők megragadhassák és átélhessék az együttlét, a közös tevékenység örömét.
Hangsúlyozzuk, hogy számunkra a hagyomány nem versenyszféra, sem nem professzionális művészi tevékenység színtere. Előadásaink népi alkotások, olyasmik, ami végső soron mindenkitől kitelik. Hasonlóan, a fazekasműhelyünkben zajló tevékenységek során is hangsúlyosabb a régi fonó hangulata, mint a népművészeti alkotások valamely formai mérce szerinti pontos megvalósítása. Fontosnak tartjuk, hogy a néphagyományból merítsünk, ragaszkodunk a tiszta forráshoz, de megengedjük magunkat azt, amit őseink: hogy a mulandót az értékek közül ne egy szakmai bizottság, hanem az idő rostálja ki.
Minden tevékenységünk, az előadásoktól a kézműves foglalkozásokig több – általában három – generációs együttlét, hisz a hagyomány az időskorúaktól a középkorúakon át a gyermekek felé kell megnyilvánuljon.

Azon dolgozunk, hogy a néphagyományt megerősítsük eredeti, szakrális minőségében.

A magyar néphagyomány és az ősi hitvilágba oltott keresztény spiritualitás iránti elkötelezettségünk találkozik szakrális tevékenységünkben. A magyar társadalom nagyon elfordult a kereszténységtől, amely a legutóbbi ezer évben úgy összefonódott hagyományunkkal, hogy ettől elválasztani aligha lehet, végképp nem célszerű. A ma öröknek tekintett – mert örökké visszatérő – ősi tartalmakhoz a kereszténység további rendkívül fontos tartalmakat fűzött, amelyektől nem tudunk eltekinteni. Profán szemlélettel pedig végképp nem élhető át mélységében, avagy lényegében semmiféle hagyományos szellemiség. Tudjuk, hogy a hit korunkban mindenkinek saját személyes ügye: ki-ki annyiban képes a néphagyomány szakralitását átélni, amennyiben ez számára fontos. Nagy csoda az, hogy a régi formák, ha megalkotjuk őket, szinte maguktól telnek meg az évszázadok-évezredek alatt hozzájuk tapadt tartalommal. Ugyanakkor annak, aki nem veszi a fáradságot, hogy a hagyomány szakrális és spirituális vonatkozásait átélje, tekintete el fog siklani e tartalmak zöme felett. A tiszta forrásból merítés igénye lényegileg hordozza a szakrális lelkiséget, de a szakrális és spirituális tartalmakhoz, különösen a keresztény vonatkozáshoz vissza kell térni. Ez döntés kérdése, és bízunk abban, hogy ezt a döntésünket tevékenységünk tükrözi.

Egyesületünk nyitott, szabad csatlakozni.
A Tarsoly Erdélyi Mezőségért Egyesület olyan nonprofit társadalmi szervezet, amelynek célja  a következetes társadalmi  szolidaritás kiépítése, a  szakmai együttműködés kialakítása és fejlesztése tágabb értelemben a határon túli magyarság, szűkebb értelemben az erdélyi Mezőség oktatási, közművelődési, gazdasági és közösségi életének modernizációja  érdekében.
A Tarsoly erdélyi társszervezete a szamosújvári Téka Alapítvány. Kiemelt célkitűzésünk az, hogy támogassuk a mezőségi szórványban működő alapítvány oktatási és közművelődési programjait, a Téka Szórványkollégium fenntartását és a Mezőségi Kemény Zsigmond Szórványoktatási Központ működését.